Az éghajlati képmutatás ellen: miért van szüksége az IPCC-nek saját nullacélra

Áprilisban Bangkokba repültem, az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (IPCC) 6. értékelési ciklusának (AR6) utolsó ülésére. A Stockholmba tartó visszarepülésem több szén-dioxidot bocsátott ki, mint bárki a világ 50 %-s lakosságából, és a legalacsonyabb kibocsátás az egész évben. Egy friss jelentés az AR6 szintéziséről (ref go.nature.com/4hfkzpc ) arra a következtetésre jutott, hogy a kibocsátás gyors, mélyreható és azonnali csökkentésére van szükség az élhető világ fenntartásához. Ezt az erős üzenetet azonban az IPCC lépései gyengítik. Az IPCC-nek agresszíven korlátoznia kellene saját kibocsátását, ahelyett, hogy személyes találkozókat és hosszú távú kísérőrepüléseket írna elő. Bár a találkozók a teljes globális kibocsátásnak csak elenyésző töredékével járulnak hozzá, a jobb elszámoltathatóság óriási hatással lenne az IPCC hatékonyságára, és esettanulmányként szolgálna a robusztus, nemzetközileg koordinált mérsékléshez. A COVID-19 világjárvány megmutatta, hogy sok IPCC-ülés teljesen távolról is lebonyolítható, és a legtöbb klímakutató támogatja a virtuális elemeket a konferenciákon. Ez összhangban van a tágabb klímatudományi közösség trendjeivel: a World Climate Research Programme Coupled Model Intercomparison Project, amely segít koordinálni az éghajlati modelleket, azt javasolta, hogy példát mutasson, és a lehető leggyorsabban térjen át a nulla nettó kibocsátás felé. Az IPCC hasonló nyilatkozatai azonban kifejezetten hiányoznak. (Benjamin M. Sanderson)